37.fejezet: Quarrel

Sziasztok! :)
Ahogy ígértem, itt az új rész :)
Nem tudok semmit sem mondani, csak köszönöm, hogy vagytok nekem :)<3

Nem tudom mikor jön az új rész, mert miközben most ezt írom is sírok, tehát borzalmas a lelki állapotom jelen pillantanban.:)
De ehhez jó olvasást :))

xoxo<3

37.fejezet: Quarrel

(ajánlott(!) zene)

Rettegek a gondolattól, hogy neked valami bajod eshet... 

Percekig még Louis ölelésében szipogtam, miközben ő nyugtatóan simogatta a hátamat.

~Akkor minden rendben?-néztem fel rá miután kicsit megnyugodtam.

~Hát persze.-csókolt meg. ~De elmondhattad volna.

~Nem akartam azt se, hogy aggódj.

~De így is aggódtam...

~Azért az mégis más, de most jól vagyok...

~Szinte 2 hónapig ki se mozdultál a lakásból, szerinted ez mennyire egészségtelen?

~A kertben voltam kint.

~De ez nem ugyanaz!

~És te hogy feltételezhetted, hogy nem tőled van a gyerek?

~Én nem feltételeztem.

~Akkor miért kérdezted?

~Hát mert mégsem voltam itthon, te pedig így fogadsz!
~De hát látszik, hogy nagyobb a hasam! Látszik, hogy van 2 hónapos a baba!

~És én ezekhez értek? Meg tudom tippelni hány hónapos a baba?

~Akkor is! Tudhatnád, hogy soha nem csalnálak meg!

Már állva, egymással szemben veszekedtünk. Igen, veszekedtünk… el sem hiszem. Én ezt nem akarom…

Ha az embert az elképzelhető legnagyobb sorscsapás éri, vagy belevakul, vagy látóvá válik. Figyeljétek meg, mert veletek is előfordulhat majd. Van az életünkben egy legérzékenyebb idegszál, amelyik ha elpattan, az annyira fáj, hogy nem lehet elviselni. És akkor vagy belevakulsz, vagy kinyílik a valódi szemed.

~Hát persze, hogy tudom.-suttogta

~Nem akarok veszekedni.-suttogtam én is.

~Én sem.-mondta, majd megölelt. ~Sajnálom.

~Én is.-fúrtam bele a fejemet a mellkasába.

Párban élni nehéz, mert elköteleződni, áldozatot hozni nehéz, de ha a megfelelő személyért teszed, akkor nem az. Ha ránézel a másikra és azt érzed, hogy senki másra nem vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de ha nem így érzel, akkor nem ő az igazi.

~Na, és fiú vagy lány?-mosolygott fülig érő szájjal Louis, mire felnevettem. Már hiányzott ez a mosoly.

~Még nem tudom, meg akartalak várni.-mosolyogtam rá, miközben ki tudja milyen okból kifolyólag, de elpirultam.

~Nem tudom ez hogy lehetséges, de gyönyörűbb vagy, amikor elpirulsz.-fogta meg az államat, majd megcsókolt. ~Na, de mire várunk még?!

~Hogy érted?

~Hát tudjuk meg fiú vagy lány lesz-e!

~Te most ki akarsz menni az utcára?

~Persze, miért ne?

Miért ne?! Louis Tomlinson, feltűnt, hogy 2 hónapig bujkáltam, most pedig csak úgy ki akarsz menni?! És a média?! Hát hova tetted a maradék józan eszedet?!

~Ezt biztos jó ötletnek tartod?

~Persze, hiszen velem vagy, miért titkolnánk tovább, hogy terhes vagy?

Húha, ez most hirtelen jött.

~Biztos?-kérdeztem félve.

~Hát persze te kis butus, el sem hiszed mennyire szeretlek, és nem akarlak rejtegetni, ráadásul neked akarom a legjobbat.-nézett mélyen a szemembe.

Ennyire komolyan beszélni, már nagyon rég hallottam. A szívem zakatolt, a baba pedig rúgott egyet.

~Rúgott egyet a baba.-mosolyodtam el, mire Louis is, és a kezét a hasamra tette. A baba, mintha tudta volna, hogy Louis odatette a kezét, ismét rúgott.

~Ejha drágaságom, azért vigyázz a mamira.-simogatta a hasamat, mire kellemes melegség járta át a testemet. ~Na, öltözz át, aztán menjünk.

Eleget tettem Louis kérésének, és átöltöztem az időjárásnak megfelelően, hiszen már október közepe van, sajnos már nem elég a rövidnadrág.

~Rád fér a friss levegő, ezért nem kocsival megyünk, bírod a sétát?-mosolygott rám kedvesen már az ajtóban.

~Persze.-mosolyogtam vissza, majd kiléptünk az ajtón.

Mélyet szippantottam a levegőből, majd izgalommal és boldogsággal tele egymás kezét fogva elindultunk megtudni a gyerekünk nemét…