5. fejezet: I never thought

                                                        5.fejezet: I never thought..

                                                                 (ajánlott zene) 

Hogy miért várom ennyire, hogy végre köztünk légy? Talán azért, mert te képes vagy szorosabbá tenni a kapcsolatokat…

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Ki keres azon a napon, amikor semmilyen dolgom sincs?!
Szitkozódva a telefonomért nyúltam, és fáradtan felvettem.

~Hallo?-szóltam bele még félálomban.

~Szia szépség, ugye nem keltettelek fel?-hallom meg Mario hangját.

~Ááá, neeem.-mondom szarkasztikusan. ~Hány óra?

~fél 10.-válaszolja

~Tejóég, mit szeretnél?-térek gyorsan a lényegre, hogy hamar vissza tudjak aludni.

~Nem találkozunk ma?-kérdezi kedvesen. Tejóég. Erre most mit mondjak?! Ha igen-t mondok, akkor olyan érzésem lenne, mintha megcsalnám Louis-t, ami hozzáteszem hülyeség. Viszont muszáj lesz igen-t mondanom, és azért, mert ez így nem mehet tovább Louis-val… van barátnője.

~Oké.-válaszolom végül. ~Mikor?

~3 körül?-kérdezi ~Sétálhatnánk, vagy valami.

~Az jó.-mosolyogtam halványan. Valahogy mással sétálnék… nem Lena, felejtsd el!

~Szuper, akkor ott vagyok érted 3-ra, szia!-köszön el lelkesen.

~Szia.-köszönök én is, és megszakad a vonal.

A fejemben annyi minden kavarog egyszerre.

Igen, kétségtelen, hogy aki igazából kell nekem, az Louis. De neki van barátnője, és nem várhatok rá örökre. Adnom kell Mario-nak egy esélyt. Ki tudja, lehet őt is megkedvelem majd. Igen, az sem most lesz.

Még kicsit lustálkodtam, de végül kezdtem magammal valamit, és még ebédet is csináltam magamnak.

negyed3 fele végül elkezdtem készülődni. Zuhanyoztam, majd felvettem egy fehér nyári ruhát, és egy farmer dzsekit. Sminkeltem, felvettem egy kék magassarkút is.

 Na most kérdezhetitek, hogy miért veszek magassarkút, amikor sétálni megyünk.. egyszerű! Már hozzászoktam, hogy sokat kell sétálnom ennél durvábbakban, és nagyon szeretem őket, és van is egy pár darab.

Hajamat gyorsan kivasaltam, és jött is Mario.

~Szia szépségem, ejha.-mosolygott Mario, mikor ajtót nyitottam.

~Szia.-mosolyogtam rá.

Egy parkban sétáltunk, fagyiztunk, beszélgettünk. Minden jó volt, és én tényleg próbálom jobban megkedvelni, de valami akadályozza, és attól félek, ez a valami Louis.

~Ismét jól éreztem magam.-mosolyogtam rá már az ajtóban.

~Veled mindig.-mosolygott ő is, és eltűrt egy tincset a fülem mögé, és hajolt közelebb.

Először el akartam hajolni, de megfogadtam, hogy adnom kell neki egy esélyt, így hagytam.

Megcsókolt. Azt hittem érezni fogok valami bizsergést, melegséget, akármit. De nem, nem történt csoda.

Mario mosolyogva hajolt el, majd hamarosan ismét megcsókolt. Ismét megpróbáltam, de még mindig nem történt semmi. Mario egyik keze kezdte bebarangolni a testem, míg a másik, a zárban levő kulcsot próbálta elforgatni. Sajnos erre már csak akkor jöttem rá, mikor már kinyitotta az ajtót.

Próbáltam el szakadni tőle, de ő erősebb volt, és betolt az ajtón. Becsapta maga mögött az ajtót, és engem pedig a falnak nyomott.

Amikor a nyakamat kezdte csókolgatni, végre szóhoz jutottam.

~Mario mit csinálsz, hagyj.-próbálta eltolni.

~Ne mond már, hogy nem akarod.-mondta, és próbálta levenni a kabátomat.

~Nem akarom, engedj el.-majdnem kiabáltam.

~Csak maradj nyugton.-motyogta.

Sikerült levennie a kabátot, próbáltam eltolni magamtól, de nagyon erős volt.

~Mario könyörgöm.-már csuklott el a hangom.

~Jaj szépségem semmi baj.-simogatta meg az arcom, én pedig kapva az alkalmon kibújtam a kezei közül.

~Tűnj innen!-ordítottam könnyes szememmel.

~Na ne játszadozz velem.-mondta, és egy lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot, és felpofozott.

Itt már nem bírtam, teljesen kitört belőlem a sírás, és Mario meg sem állt.

~Ha hagytad volna magad, nem kellett volna többször is megütnöm téged.-mondta Mario, miután elvégezte a dolgát. ~Majd találkozunk.-kacsintott, és ment is.

Ott feküdtem a nappaliban könnyes szemekkel. Reszkettem a félelemtől, a fájdalomtól, és a sírástól.

Remegve felvettem a fehérneműimet, mikor megszólalt a telefonom. Összerezzentem, és anélkül, hogy megnéztem volna ki az, felvettem.

~Szia Lena.-hallottam meg Louis mosolyogós hangját.

~Louis.-mondta remegve és szipogva, de belül nyugalom járt át.

~Lena minden rendben?-kérdezte, és hallottam hangján, hogy aggódik.

~Nem, semmi sincs.-mondtam, és ismét kitört belőlem a zokogás.

~Jesszusom, otthon vagy?-kérdezte

~I-igen.-válaszoltam dadogva

~Ne mozdulj, 10 perc és ott vagyok!-mondta, és hallottam, ahogy elindul. ~És Lena..

~I-igen?-kérdeztem

~Könyörgöm ne csinálj semmi butaságot.-mondta halkabban.

~Rendben.-szipogtam, és megszakadt a vonal.

Egyszerűen csak ültem ott, és sírtam. Nem tudtam mit csinálni. Nem hittem volna, hogy ilyen Mario. Adni akartam neki egy esélyt, ő pedig ezt tette velem.

Ki tudja meddig ülhettem ott sírva, de a csengő hangja hozott vissza a világba. A világba, ami tele van szenvedéssel.

Ajtót nyitottam, és Louis aggódó gyönyörű kék szemeivel találtam szembe magam.

~Lena tejóég.-ölelt meg miután bejött. Ez az ölelés segített, hogy abba hagyjam a sírást. ~Ülj le, hozok neked valami ruhát.-mondta, és odavezetett a kanapéhoz. Hoppá, azért felöltözhettem volna.

Louis hamar eltűnt, de olyan hamar vissza is jött egy pólóval, és egy pamut rövidnadrággal. Gyorsan belebújtam, és mindketten leültünk a kanapéra.

~Mi történt?-kérdezte aggódva.

~Volt egy fiú, pár napja ismertem meg, és elmentünk sétálni, és amikor hazakísért letámadott, és…és..-nem tudtam folytatni, ismét zokogni kezdtem. Louis gyorsan a kezei közé vett, én pedig szorosan odabújtam hozzá. ~Nem tudtam leállítani, meg is vert.

~Tejóég Lena.-mondta Louis halkan. ~Figyelj.-kérte, és kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek, ugyanúgy ölelt közben. ~Kérlek mond el ki volt, jelentsük fel, és mennyünk el orvoshoz.-kérte.

~Louis..én..-kezdtem, de leintett.

~Kérlek.-szemeit belefúrta az enyéimbe, és nem volt más választásom, bólintottam. ~Köszönöm.-suttogta, majd ismét szorosan magához húzott.

~Mario-nak hívják, és fotós.-mondtam nem sokkal később, mikor még mindig ölelkeztünk.

~Rendben, akkor menj készülődj, megvárlak, és elmegyünk egy orvoshoz.-mosolygott rám halványan, de annál kedvesebben.

Bólintottam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem egy egyszerű szettett,

 és mikor kiértem, Louis akkor tette le a telefont. Rám mosolygott, majd mikor mellé értem átkarolt, és mostmár a kocsiig átkarolva mentünk. Kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beszállt, és csöndben utaztunk.

Mikor odaértünk bejelentkeztünk, és hamar bemehettem.

Soha többet ilyet! El is sírtam magam megint, és csak az éltetett, hogy Louis ott volt nekem, mintha mindig velem lenne…

Szerencsére semmi komoly baj nem történt.

~Szeretnéd, hogy veled maradjak?-kérdezte, miután kijöttünk a kórházból.

~Kérlek.-néztem rá, mire rámmosolygott, ami belőlem is kiváltott egy kisebb mosolyt.

~Végre mosolyogni látlak.-sóhajtott fel, majd megölelt.

Átmentünk hozzám, és a nap hátralevő részét végig beszélgettük.

Fogalmam sincs meddig beszélgethettünk, mikor egyre nehezebbek lettek a szemeim, amit Louis is észrevehetett, mert az ölébe húzott, és énekelni kezdett, miközben a hátamat simogatta. Louis gyönyörű hangja, és nyugtató simogatása hamar álomba ringatott…

Sziasztok! :)

                                                                      Itt az új fejezet :$

Annyira örülnék, ha lenne még több feliratkozóm, kommentetelőm, stb., szóval ha megosztanátok a blogot, vagy valami, azt nagyon nagyon megköszönném, és nagyon hálás lennék :')

Köszönöm az eddigi olvasókat! :))))

xoxo <3