22.fejezet: Second day

Sziasztok! :)
Nagyon bocsánat, hogy ennyit kellett várni a részre:(
Jött a félév meg minden, ma balletvizsgám is volt! :))
Hamarosan letudom a táncvizsgáimat is, de szerintem vasárnapra össze próbálok szedni egy új részt :)
Köszönöm a 8 rendszeres olvasót *-* <3

Kéreek szépen soksok kommit! *-*
Jó olvasást! :)
xoxo <3

22.fejezet: Second day

(ajánlott zene)

Nem érdekel mekkora a fájdalom, csak az a fontos, hogy te jól legyél...

Hát végülis azt mondták öltözzek ki, de annyira azért mégse akartam, így kiválasztottam egy világoskék vékony ingete, egy fehér rövidnadrágot, és egy blézert. 

Elmentem zuhanyozni, majd miután felöltöztem gyorsan kivasaltam a hajam, és hamarosan csöngettek is.

~Szia szerelmem.-szívem kihagyott egy ütemet mikor Louis ezt mondta, majd megcsókolt. ~Indulhatunk?

~Persze, de hova megyünk?

~Meglepetés.-kacsintott, majd beültünk a kocsiba. ~Egyébként csinos vagy.-teszi egyik kezét a térdem fölé, mire elpirulok.

Hihetetlen, hogy már több, mint egy hónap után Louis még mindig ilyeneket képes kiváltani belőlem.

15 perc múlva megérkezünk egy számomra ismeretlen helyen. Louis leparkol, majd kiszállunk.

~Lenaa!-hallom meg a nevemet, és mire feleszmélek, a lábam már nem érintkezik a talajjal.

~Szia Harry.-nevetek, miközben megszorongatjuk egymást.

Ezután bevártuk a többi fiút is, majd együtt bementünk.

~Sziasztok.-köszönt Paul, miközben elénk ért. ~Menjünk be az irodába.

Egy folyosón mentünk végig, és majdnem a legvégén Paul benyitott egy irodába. Szép nagy volt.

Mind leültünk, majd vártuk mit mond Paul.

~Nos srácok, véglegesítettük a turné dátumait és időpontjait.-mondta Paul, mire a fiúk húú-zásokba kezdtek, én pedig lefagytam. Hogy turnézni mennek?! Nem, az nem lehet…

Paul csak sorolta és sorolta a dátumokat és az időpontokat, de szinte semmit nem hallottam belőle.

Egy hónap. Ennyi időm van még Louis-val, utána ki tudja mikor és mennyi időre látom újra. Nem, én ezt nem fogom kibírni. Nem mehet el… és Harry sem! Ilyen nincs.

Elkezdtem szédülni.

~Szóval remélem megfelelnek.-mondta végül Paul.

~Minden tökéletes Paul, köszönjük.-mosolygott Liam, mire a többiek egyetértően bólogattak.

~Minden rendben kicsim?-kérdezte Louis miközben ők már felálltak, én pedig még mindig ültem.

~Kicsit szédüllök.-mosolyogtam rá halványan.

Végülis igaz volt, tényleg szédültem, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy elmennek.

~Gyere, menjünk ki a levegőre.-Louis segített felállni, majd átkarolta a derekam, és kimentünk.

Amint kiértünk megcsapott a meleg, és a friss levegő. Mélyet szippantottam, és vártam, hogy végre ne forogjon velem a világ.

~Na jobb?-kérdezte aggódva. Hát nem édes? Mit csinálok én majd nélküle?!

~Egy kicsit.-mondtam, és tényleg segített. Louis arcán látni lehetett, hogy megkönnyebbül, majd adott egy csókot a homlokomra.

Ezután a fiúkkal beültünk vacsizni, ők pedig folyton arról beszéltek, hogy mennyire várják már  a turnét. Csak ültem, és próbáltam mosolyogni, de belül mardosott a fájdalom…

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózadonunk. Felébredünk.

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.